„A változás kapui bennünk vannak, és csak belülről nyithatók.”
Marilyn Fergusson
Egy biciklitúrán véletlenül úgy alakult, hogy a harmadik kerület felé tekertünk a Duna felett átívelő Újpesti vasúti hídon.
Jól ismert útvonal ez számomra.
A legjobb barátommal tekertünk ezen a szakaszon, ironikus módon azzal a személlyel, aki nem csak a bringával, de az életemnek ezen a pár évén is kísért.
Mutattam az utat, és ez valahogy megnyugvással töltött el: ismerem az utamat, a múltamat, semmivé foszlott a fájdalom, amit néhány éve még hordoztam.
Ahogyan haladtunk, és ismerős helyek villantak fel mellettem, az elmémben lévő képek is fájdalmasan ismerősek voltak.
Gyakran indultam korábban, hogy legyen még egy kis időm egyedül a munkaidő megkezdése előtt.
Alattam a Duna hömpölygött, a víz, a mélység, az érzések, és a saját könnyeim, melyek felett minden nap elsiettem, amikbe csak sokkal később merültem bele teljesen. Ám itt tettem meg az első lépéseket önmagam felé.
Szóltam, hogy álljunk meg.
Elnéztem a kis dombocskát, amiről ráláttam a vízre.
A hely, egy mini-tisztás a torkolat fölött, ahol délelőttönként leültem gondolkodni, és értelmezni az exem rezdüléseit, és –most már nem annyira nehéz bevallanom – : sírni, vagy akár dühöngeni.
Hogy mondhatta? Nem komolyan gondolta. De tizedszer?
Nem látta, hogy rosszul esik.
Neki is rosszul esett. De engem zavar, ha ő szenved.
Hol vagyok számára én?
Hol van itt szimmetria?
Miért vagyok ennyire dühös?
Kapkodva, remegő kézzel próbáltam lelkem polcain elhelyezni azt, amit hiába forgattam minden oldalról, mert elviselhetetlen volt.
Oda nem való, tűrhetetlen, felháborító, maga a körmöt szaggató kétségbeesés.
Ez volt az én kis gonosz-űző, önringató szertartásom: hagytam, kiengedtem, szabadon eresztettem az érzéseket, amik otthon nem voltak elfogadhatóak.
A kis szertartás után mindig jött egyfajta megkönnyebbülés, összerendezettség, mert ezt a teret és időt, még ha rövid is, de én adtam magamnak, ezt a szabadságot a magam választotta rabságtól.
Ám ez ahhoz volt hasonlatos, amikor egy szép könyvekkel, kedves emlékekkel teli polcra egy agyvelővel töltött befőttesüveget tennék le.
Számtalanszor megtettem még az utat visszafelé is. Odafelé még tekinthettem egyfajta menekülésnek, de visszafelé az elítélt rettegésével haladtam.
Van, akinek nem érdemes mesélni az érzésekről, a kétségekről, van, ahol nem érdemes vitába szállni, van, ahol nincs nyitottság, ahol annyi volt a fájdalom, hogy már csak az látható, és ebben a tekintetben nem tanultam gyorsan.
Mire felfogtam, hogy számára a sebezhetőség takargatnivaló jellemgyengeség, már régen lemeztelenedtem.
Egy percre meglegyint az egykori magány, kiábrándultság, sóvárgás, kétségbeesés, felháborodás. Miért csak ez jut nekem? Meddig bírható ez? Milyen károkat okoz ez később bennem?
És ami utólag kulcsfontosságú kérdésnek bizonyult: miért fogadom ezt el? Miért hagyom neki, hogy levegőnek nézzen?
Annyira vágytam reményre, hitre önmagamban, és az érintésre, szeretetre… szinte már minuszban voltam belőle.
Korábban tiszta voltam, legalábbis olyan értelemben, hogy nem vágtak még képen a saját gyengeségeimmel.
Fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen psziché, ami minden megnyilvánulást támadássá, fenyegetéssé torzít magában, hogy újra és újra átélje a fájdalmat és a magányt, és igazolva lássa a saját elszigeteltségét, keserűségét, mellyel átfestette az élet legszikrázóbb színeit is.
Ma már tudom, hogy ő én voltam.
Rengeteget tanultam abból, ahogyan látta a világot: korábbi önmagam, a gyermekkor magánya, csendje idéződött fel általa, és ez volt az a keserű orvosság, amit, ha lenyelsz, csontod velejéig átformál.
Én voltam, akinek a lelkesültsége az egekig szárnyalt, de csak ha volt kivel megosztani. Aki szerette magát, ha más szeretetében tükröződött. Aki hirtelen a földre került, ha ítéletet mondtak felette, mert nem volt szilárd képe önmagáról, és nem az értékrendje szerint élt.
Aki csak akkor örült egy konstruktív gondolatnak, ha annak helyességéről valakit meg tudott győzni. Aki maga is szüntelenül ítélkezett, és gyakorlatilag csak reagált, és sodródott.
Ez a néhány év mutatta meg, hogy ez kevéske lesz egy élethez.
Aki ismeri magát, aki a függöny mögé tekintett, ismeri a könyörületesség nyelvét.
Eszembe jutott mekkora támasz, talán vigasz volt az a napi 30 perc magammal. Ekkor éreztem meg először az egyedüllét erejét, kaptam ízelítőt belőle mennyit segíthetek önmagamnak csupán azzal, ha szeretettel, türelemmel fordulok a negatív érzéseim felé.
Ha igent mondok a segítségre, amit a legjobb barátomtól kaptam ez alatt a pár év alatt, és azokra a mély, szeretetteli kapcsolódásokra, és a rengeteg támogatásra, amit a barátaimtól kaptam.
Felemelő, döbbenetes, ámulatos volt újra megtenni ezt az utat, így, hogy erős voltam, és az elmémben ráláttam nemcsak az útvonalra, de a belső útra, ami a jelenemig vezetett. Minden szépsége százszorta szebben ragyogott bennem, mert azóta minden kiáltásom meghallgatásra talált. Emlékezést, gyászt, visszajelzést, önelfogadást, és ünnepet éltem meg az alatt a fél óra alatt.
A visszautat nem tettük meg a hídon.
Azóta nem jártam arra.