A szép leány és a szörny típusú mesék nagy kedvenceim voltak gyerekkoromban, a Walt Disney-s Szépség és a Szörnyetegéért pedig még középiskolában is rajongtam. A látszat, a felszín mögé tekintésre tanít: nem minden rút test rejt ocsmány lelket, sőt.
Az Oscar-díj történetének első animációs „legjobb film” jelöltje. Mégis arról mesélek most, miként lett minta számomra az önfeláldozáshoz, és a végtelen reményhez.
A Szép leány és a szörny mesék a Freudi megközelítés szerint segítenek oldani az ifjú házas leány szorongását a testiségtől, ennek a szorongásnak mintegy transzformációját jeleníti meg a Szörny átváltozása. Megismervén férjünket, megbarátkozva a rendszeres nemi együttlétekkel, a szörnyeteg ideális esetben királyfivá, de legalábbis egyfajta társsá szelídül.
Rengeteg filmben, zenében alkalmazzák ezt a már-már közhelyes kontrasztot: a szépség és a rútság valami sötét, erotikus, mély, titkos vágyat ébreszt bennünk arra, hogy a nemes lelkünkkel, áldozatunkkal beragyogjuk egy másik lény életét, és magunkhoz hasonlóvá formálva megmentsük, nem utolsó sorban pedig, hogy ily módon magunkhoz kössük, és kivívjuk a csodálatát és ragaszkodását.
A gothic díszlet és az elvarázsolt kastély pedig már-már garantálja a sikert.
Sokáig ferde szemmel néztem azokra, akik megvetik az elesetteket, a csöveseket, vándorokat, a hobokat: részben, mert sokáig azonosultam velük, és sok bizalom volt bennem feléjük.
Megrettentem a furák, a gorombák és a zárkózottak elleni előítéletektől, az viszont fel sem tűnt, hogy én viszont ennek ellenkezőjéből alkottam tézist: aki elesett, aki extrém, aki űzött, az KIVÉTEL nélkül csak gyógyulásra vár, hogy kivirágozhasson a fényes, nagyszerű énje.
Mintha én magam legalábbis sebezhetetlen lennék, mintha a gyógyítás pozitúrája önmagában immunissá tenne a fertőzésre. Vagy, mintha minden sérült ember mentes lenne az ártó szándéktól (gondoltam én a saját példámból kiindulva).
Sok értékes embert ismertem meg ez által a nyitottság által, és ha rájuk gondolok, hála, ámulat és derű van bennem.
Volt viszont arccal a sárba zuhanás, nem is egy alkalommal, mire elkezdtem ráeszmélni, hogy nincs itt rendben valami.
No nem a sárral, ami bepiszkolt, hanem azzal, aki ellök egy segítő kezet. Idáig jutottam ekkor a gondolatmenetben.
Köpenyem lobogott a szélben, fényes voltam és ártatlan.
A naiv meggyőződés, hogy mindenkiben ott van a jóság, komoly bajba sodorhatja a hőst, amíg a tükörbe nem pillant.
Vannak szörnyek, akik bizony azok is maradnak.
Akadnak hősök, akiknek fogalmuk sincs arról, miért alázzák meg őket újra és újra.
Nem is olyan régen még szinte bármit feláldoztam volna a hős szerepéért. De mi a gond az önfeláldozással?
Mindenki vágyik rá, hogy feltétel nélkül szeressék, hogy valaki bármit megtegyen érte, akár a saját fájdalma ellenére is.
Én is megtanultam ezt gyönyörűnek látni.
Ma inkább látom ezt csereüzletnek. Véleményem szerint minden cselekedet mögött van egy szükséglet. A hős nem a megmentettől várja a nyereményt: saját lelke megváltását, az önbecsülését óhajtja így megfizetni.
A függősége, még ha rejtett is, megnyomorítja.
Sokunknak ugyanis mintha szüksége lenne arra, hogy nélkülözhetetlen legyen. Szeretnénk erőn felül teljesíteni valakiért, aki gyengébb, aki nélkülünk nem létezhetne.
Nemes, szép gesztus az élet szolgálata, a hozzájárulás mások jóllétéhez, de csak addig a pontig, amíg ezt szívesen teszem,
amíg nem várok érte cserébe jutalmat,
vagy nem attól rettegek, ki vagyok én a hősi köpeny nélkül.
Mi történik, ha nemet mondok valamire? Ki vagyok, ha a másikban csalódottság lesz?
És itt a kulcs. Figyelmünk fókusza, mágikus erejű fénysugár: a másikra vetül.
Mit tehetünk érte? Mi lehet a baja? Miért nem szólal meg?
Közben minket borít be a sötétség.
Nem látunk rá mennyire magányosak és erőtlenek leszünk, amint lemondunk a vágyainkról azért, hogy megfeleljünk az önfeláldozás eszméjének.
Sokáig el sem jutunk addig, hogy mi hogyan érezzük magunkat. Senkit nem érdekelt igazán, és a túlélésünk érdekében mi is megtanultuk mellőzni.
Gyakran már csak arra eszmélünk, amikor a düh kirobban belőlünk. A düh énvédő érzés. Felszíni, de elvezethet önmagunkba, ha nem próbáljuk letagadni.
Miért jutunk el idáig?
Az a véleményem, hogy ezt a gondolkodást sajátítottuk el gyermekként: az önzetlenség mindenek felett álló érték.
Nagyon sok gyerek mintája a saját vágyak, érzések elnyomására a szülőtől jön, aki maga is frusztrált, elkeseredett, és megbünteti a gyermeket, aki természetét követve megnevezi mire van szüksége.
Szeretetre vágyik, eljátssza hát az önzetlent, hogy a szeretet akadály nélkül áramoljon.
-Apa, nekem ez az étel nem ízlik!
-Hogy mondhatsz ilyet? Anyád egész nap dolgozott vele. Mit meg nem teszünk érted, de te ezzel hálálod meg. Neked semmi sem jó!
Legközelebb már lárvamosollyal hazudik milyen finom leves, miközben háborog a gyomra.
A hallgatás, a remény, a bizonytalanság mind Belle ellen dolgozik: minden egyes csendes tudomásulvétel, hazugság, a saját érzéseink elbagatelizálása legitimálja az elnyomást, az elhanyagolást, a méltatlan bánásmódot, a durvaságot.
Erre a nyelvre a társadalom tanít meg minket. Egyfajta kényszer ez, sokaknál volt feltételekhez kötve a szülők szeretete.
Van viszont lehetőségünk, hogy egy másik nyelvet használjunk. Nekem az emk sokat segített, hogy meglássam miként nyomom el saját magam, és miként bélyegzek meg, vagy hibáztatok másokat.
Ha csak gyönyörködünk a szép kontrasztban és elhisszük, hogy természetes, hogy a fenevad átalakul, csak nem voltunk elég türelmesek, elég befogadók, elég alázatosak, érhet még néhány kellemetlen meglepetés.
Nem az áldozat a hibás, és nem is az elnyomó. Mind elnyomók áldozatai vagyunk, és közös a felelősségük is. Felelek azért, amit teszek veled. De felelek azért is, hogy tegyek azért, amire én vágyom, és figyeljek oda a saját érzéseimre.
Mondjam ki, ordítsam ki, szökjek el. Én legyek a magam számára az első.
És ha nehéz is, ha furcsa is, de legalább megpróbálom megtanulni ezt a nyelvet, amelyen önmagamhoz szólok.
Ha már a stockholm-szindróma elhomályosította a látásom: próbálom először önmagamat keresni a varázstükörben.
Majd meglátom mi következik.
Kommentek