A gyógyulás emlékei

1.0Abibloghttps://abiblog.cafeblog.huAbigailhttps://abiblog.cafeblog.hu/author/abigail/A gyógyulás emlékei Sok fájdalmas kép él kitörölhetetlenül elmém albumában, de van néhány biztató emlék is, amit az ember kincsként őriz, és rutinosan veszi elő a legnagyobb reménytelenségben: Valaki tíz éve átölelt, és azt mondja: "Legyél nagyon boldog". Egy olyan személyt idézek meg, aki az elmúlt tíz évben újra és újra erőt adott, aki példakép, aki tökéletlenségeivel együtt olyasmit hirdet, amivé válni szeretnék. Olyan dolgokat öntök most szavakba, amik egy évtizede történtek bennem, zajlottak némán, és nem is tudtam, hogy ekkora jelentőségük lesz. Nem tudom, mindent pontosan látok-e vele kapcsolatban, és talán van, amit eltúlzok vagy megszépítek, de az én világomban így van jelen. Az a rövid idő, ami alatt náluk éltem, sok gyógyulást hozott, és nagyon erős mintát kaptam arra milyen egy önálló ember, aki tiszteletben tart másokat, aki nem fél az érzéseitől. Aki tud boldog lenni és magára figyelni annak ellenére, hogy három gyereke van, és ami a legfontosabb: nemet tud mondani saját magáért. Igazi „békénhagyó” típusú anyuka, aki nem okoskodik annyit mint a többi, aki akkor ad tanácsot ha kéred, mert tudja és érti, hogy csak Te tudod megoldani magadnak. Nem voltam a vérrokona, mégis olyan minőségű elfogadást, szeretet és bizalmat adott, amit otthon sosem tapasztaltam. Anyai minőségű szeretetet. Valami a helyére került, meggyógyult, meghallgatásra talált. Élő, áramló, átmozgató erő az ő képe bennem. Amikor rám nézett, mintha egész lettem volna, mintha leolvadt volna a létezésem szégyene, és lehettem volna önmagam, legalább amennyire ő önmaga volt: teljes egész ember tökéletlenül is. Persze, távol voltam attól, hogy felszabaduljak, akár előtte, akár mások előtt. <img class="alignnone size-medium wp-image-209" src="https://abiblog.cafeblog.hu/files/2019/07/15-08-08_1551-300x225.jpg" alt="" width="300" height="225" /> Kemény és merev voltam mint egy szobor, rettegtem, hogy elrontok valamit, szégyelltem a szavaimat és szégyelltem ahogy kinézek. Ezerszer újrajátszottam szégyenteljes jeleneteket, és az apró hibáim korbácsütései tartottak mindig éberen. Volt, hogy néma maradtam, mert hezitáltam megszólaljak-e, hogyan találhatnám meg a tökéletes szavakat, és mindent gyűlöltem ami belőlem jött, és nem volt tökéletes. Esetlenségemben és fájdalmamban akár bántó dolgokat is mondtam. Azt hiszem értette, miért vagyok ilyen, és az egyszemélyes poklom dermedtsége sem rémisztette meg. Nem tudtam neki elmondani azt, amit most leírok, de azt hiszem, akkor még nem is láttam a jelentőségét sem. Minden érzelmi rezdülésről tudott maga körül, és magában, csendben értett mindenkit. Szép volt. Láttam, hogy ő nem rühelli önmagát, ahogyan én, bátran mutatkozott lenge öltözetben, rendben volt magával, tetoválást csináltatott, pedig kevés kortársának volt. Most is hallom a hangját, amiből melegség, elfogadás és béke áradt. Ha voltak is gondok, ha nem is volt minden szép, de megoldotta, és kihozta belőle amit lehet, és gyönyörűen mosolygott. Emellett, persze, olykor tapintható volt a magánya, a fájdalma, de nem szürkült el tőle, hitt magában, és abban, hogy jobb lesz: barátokkal találkozott, zenét hallgatott, koncertekre járt, élt. Nem volt felhőtlenül boldog, mégis meg tudta találni azt, ami örömöt ad neki, mégis volt benne szeretet bárki számára, és toleráns volt mindenkivel, nem mások elítélésében élte ki magát. Sok évvel később úgy döntött, hogy elválik, és emiatt is nagyon csodáltam. Remény van bennem, ha arra gondolok, hogy ha az ő generációjának sem késő, és ünneplem a lehetőségeket, amiket így megadott önmagának. Egy igazi modern nő, aki megtestesíti számomra azt a fontos tételt, hogy csak egy boldog szülő gyerekeiből válnak boldog felnőttek. Nem állítom, hogy sosem helyezett maga elé másokat, de egyértelműen benne volt az önszeretet is. Mintha a régi és az új harcolt volna benne, és ehhez már akkor is tudtam kapcsolódni, hiszen a szüleim jóval idősebbek voltak Nála. Köztem és a szüleim között akkora szakadék volt, hogy ez a lelkemet is hatalmas kontrasztokkal színezte meg. Ő adott valamit, amit a szüleim a koruknál fogva nem tudtak volna megadni, és megmutatta, hogy másképp is lehet önmagunkat és másokat szemlélni. Mivel az elengedés számomra nagy elakadás, sokszor idézem, hogy ő milyen érzelmi magányból mentette ki önmagát, és talán én is képes lehetek erre. Búcsúzáskor sírt, és átölelt engem. Azt mondta, hogy „legyél nagyon boldog!”, pedig az ő fiát hagytam el. Ezek a szavak még ma is az érdek nélküli, valódi emberség reményét visszhangozzák bennem, és sokszor veszem elő olyankor, amikor úgy érzem, elveszítem magamat, a hitemet. Azt hiszem, közelebb vagyok már önmagam elfogadásához és szeretetéhez, és ehhez nagyban hozzásegített, hogy mintául szolgált. Kívánom, hogy legyen nagyon boldog, és köszönöm. rich