1.0Abibloghttps://abiblog.cafeblog.huAbigailhttps://abiblog.cafeblog.hu/author/abigail/<p><img class="alignnone size-medium wp-image-194" src="https://abiblog.cafeblog.hu/files/2018/10/14-08-08_1315-300x223.jpg" alt="" width="300" height="223" /></p> <p style="text-align: left"><em>„A változás kapui bennünk vannak, és csak belülről nyithatók.”</em></p> <p style="text-align: left"><em>Marilyn Fergusson</em></p> <p> </p> <p> </p> <p>Egy biciklitúrán véletlenül úgy alakult, hogy a harmadik kerület felé tekertünk a Duna felett átívelő Újpesti vasúti hídon.</p> <p>Jól ismert útvonal ez számomra.</p> <p>A legjobb barátommal tekertünk ezen a szakaszon, ironikus módon azzal a személlyel, aki nem csak a bringával, de az életemnek ezen a pár évén is kísért.</p> <p>Mutattam az utat, és ez valahogy megnyugvással töltött el: ismerem az utamat, a múltamat, semmivé foszlott a fájdalom, amit néhány éve még hordoztam.</p> <p>Ahogyan haladtunk, és ismerős helyek villantak fel mellettem, az elmémben lévő képek is fájdalmasan ismerősek voltak.</p> <p> </p> <p>Gyakran indultam korábban, hogy legyen még egy kis időm egyedül a munkaidő megkezdése előtt.</p> <p>Alattam a Duna hömpölygött, a víz, a mélység, az érzések, és a saját könnyeim, melyek felett minden nap elsiettem, amikbe csak sokkal később merültem bele teljesen. Ám itt tettem meg az első lépéseket önmagam felé.</p> <p> </p> <p>Szóltam, hogy álljunk meg.</p> <p>Elnéztem a kis dombocskát, amiről ráláttam a vízre.</p> <p>A hely, egy mini-tisztás a torkolat fölött, ahol délelőttönként leültem gondolkodni, és értelmezni az exem rezdüléseit, és –most már nem annyira nehéz bevallanom - : sírni, vagy akár dühöngeni.  </p> <p> </p> <p>Hogy mondhatta? Nem komolyan gondolta. De tizedszer?</p> <p>Nem látta, hogy rosszul esik.</p> <p>Neki is rosszul esett. De engem zavar, ha ő szenved.</p> <p>Hol vagyok számára én?</p> <p>Hol van itt szimmetria?</p> <p>Miért vagyok ennyire dühös?</p> <p> </p> <p>Kapkodva, remegő kézzel próbáltam lelkem polcain elhelyezni azt, amit hiába forgattam minden oldalról, mert elviselhetetlen volt.</p> <p>Oda nem való, tűrhetetlen, felháborító, maga a körmöt szaggató kétségbeesés.</p> <p>Ez volt az én kis gonosz-űző, önringató szertartásom: hagytam, kiengedtem, szabadon eresztettem az érzéseket, amik otthon nem voltak elfogadhatóak.</p> <p> </p> <p>A kis szertartás után mindig jött egyfajta megkönnyebbülés, összerendezettség, mert ezt a teret és időt, még ha rövid is, de én adtam magamnak, ezt a szabadságot a magam választotta rabságtól.</p> <p> Ám ez ahhoz volt hasonlatos, amikor egy szép könyvekkel, kedves emlékekkel teli polcra egy agyvelővel töltött befőttesüveget tennék le.</p> <p> </p> <p>Számtalanszor megtettem még az utat visszafelé is. Odafelé még tekinthettem egyfajta menekülésnek, de visszafelé az elítélt rettegésével haladtam.</p> <p>Van, akinek nem érdemes mesélni az érzésekről, a kétségekről, van, ahol nem érdemes vitába szállni, van, ahol nincs nyitottság, ahol annyi volt a fájdalom, hogy már csak az látható, és ebben a tekintetben nem tanultam gyorsan.</p> <p>Mire felfogtam, hogy számára a sebezhetőség takargatnivaló jellemgyengeség, már régen lemeztelenedtem.</p> <p>Egy percre meglegyint az egykori magány, kiábrándultság, sóvárgás, kétségbeesés, felháborodás. Miért csak ez jut nekem? Meddig bírható ez? Milyen károkat okoz ez később bennem?</p> <p>És ami utólag kulcsfontosságú kérdésnek bizonyult: miért fogadom ezt el? Miért hagyom neki, hogy levegőnek nézzen?</p> <p>Annyira vágytam reményre, hitre önmagamban, és az érintésre, szeretetre… szinte már minuszban voltam belőle.</p> <p>Korábban tiszta voltam, legalábbis olyan értelemben, hogy nem vágtak még képen a saját gyengeségeimmel.</p> <p>Fogalmam sem volt róla, hogy létezik ilyen psziché, ami minden megnyilvánulást támadássá, fenyegetéssé torzít magában, hogy újra és újra átélje a fájdalmat és a magányt, és igazolva lássa a saját elszigeteltségét, keserűségét, mellyel átfestette az élet legszikrázóbb színeit is.</p> <p>Ma már tudom, hogy ő én voltam.</p> <p>Rengeteget tanultam abból, ahogyan látta a világot: korábbi önmagam, a gyermekkor magánya, csendje idéződött fel általa, és ez volt az a keserű orvosság, amit, ha lenyelsz, csontod velejéig átformál.</p> <p>Én voltam, akinek a lelkesültsége az egekig szárnyalt, de csak ha volt kivel megosztani. Aki szerette magát, ha más szeretetében tükröződött. Aki hirtelen a földre került, ha ítéletet mondtak felette, mert nem volt szilárd képe önmagáról, és nem az értékrendje szerint élt.</p> <p>Aki csak akkor örült egy konstruktív gondolatnak, ha annak helyességéről valakit meg tudott győzni. Aki maga is szüntelenül ítélkezett, és gyakorlatilag csak reagált, és sodródott.</p> <p>Ez a néhány év mutatta meg, hogy ez kevéske lesz egy élethez.</p> <p> </p> <p>Aki ismeri magát, aki a függöny mögé tekintett, ismeri a könyörületesség nyelvét.</p> <p>Eszembe jutott mekkora támasz, talán vigasz volt az a napi 30 perc magammal. Ekkor éreztem meg először az egyedüllét erejét, kaptam ízelítőt belőle mennyit segíthetek önmagamnak csupán azzal, ha szeretettel, türelemmel fordulok a negatív érzéseim felé.</p> <p>Ha igent mondok a segítségre, amit a legjobb barátomtól kaptam ez alatt a pár év alatt, és azokra a mély, szeretetteli kapcsolódásokra, és a rengeteg támogatásra, amit a barátaimtól kaptam.</p> <p>Felemelő, döbbenetes, ámulatos volt újra megtenni ezt az utat, így, hogy erős voltam, és az elmémben ráláttam nemcsak az útvonalra, de a belső útra, ami a jelenemig vezetett. Minden szépsége százszorta szebben ragyogott bennem, mert azóta minden kiáltásom meghallgatásra talált. Emlékezést, gyászt, visszajelzést, önelfogadást, és ünnepet éltem meg az alatt a fél óra alatt.</p> <p>A visszautat nem tettük meg a hídon.</p> <p>Azóta nem jártam arra.</p>rich