Halj meg mielőtt meghalsz

1.0Abibloghttps://abiblog.cafeblog.huAbigailhttps://abiblog.cafeblog.hu/author/abigail/Halj meg mielőtt meghalsz“Az átalakuló bábállapot a biológia egyik legnagyobb titkai közé tartozik. Senki nem tudja pontosan, hogy a hernyó hogyan alakítja át az alakját ilyen radikális módon. De ennyit tudunk: a hernyó testében vannak bizonyos sejtcsoportok, melyeket képzeletrügynek hívunk. A képzeletrügyek tartalmazzák a lepke növekedésének tervrajzát. A hernyó immunrendszere ezekről a képzeletrügyekről azt hiszi, hogy idegenek és megpróbálja elpusztítani őket. Amikor azonban a hernyó bebábozódik, ezek a rügyek összekapcsolódnak, a hernyó immunrendszere pedig szétesik és a teste a szó szoros értelmében szétfolyik. Ekkor a képzeletrügyek felépítik a lepkét a báb folyadékából.” /Bill Plotkin/ A hernyó csak mászni tud, és eszik bánatában. Araszol előre, de fogalma sincs róla, mi a szabadság, a szárnyalás, az önfeledtség, és, hogy lehet még öröme a levél rágcsálásán túl. Hernyócska él, és törekszik, de időnként meg-megállva felteszi magának a kérdést: meddig még? Meddig vágom magam minden szerdán földhöz és sírok át három teljes órát? Valami szorítja a torkomat, préseli a mellkasomat. Az egyik kapar, a másik fáj. Olyan, mint az uszodában, mikor görcsöt kap a lábad, de messze a medence széle, te pedig átmész kutyába, minden értelemben. Ez már megszokott. Nem is vársz magadtól újat. Már nem reménykedsz benne, hogy véget vetsz neki, vagy összeszeded a motyót. Kéthetente számba veszed mid maradt, amit még nem vittél el cserélni, amit még nem adtál oda senkinek: szerencsére nem sok. Mintha attól könnyebb lenne a kötődést lebontani, mintha a jelen lévő tárgyak mennyiségén múlna. Újra és újra, ciklikusan, kiszámíthatóan minden héten összeomlik és megbánja, megbánja azt is, hogy megszületett. ÉS tűnődik is rajta, meddig bírja ezt a szervezete, ez a szisztematikus rombolást, ezt az ütődött csikicsukit? Reménykedik, hogy lesz majd belőle lepke, de elbomlani nem hajlandó: az immunrendszer robotpilótára kapcsolt: tudja, mi a dolga, és minden gyötrést rutinból hárít. Nem hajlandó sátrat alkotni könnyből és nyálból ami pedig tengerként ömlik belőle nap nap után. Mennyi víz alakul át sóvá.. azt mondják fertőtlenít is a könny, mennyire tiszta és jótékony hatású. A könny-tenger talán elmoshatja ezt a sok düh-ragacsot és áldozat-nyálkát? És iszogatom, az anyaföldtől sem sajnálva a drága cseppeket, ifjúságom harmatát, gyermekkor-szagú érzéseket. Fekete és hideg szavak koppannak. Miért akarom belerántani a valóságomba? Hiszen egyedül vagyunk benne mind, gondolatunk a mi világunké. Csak akkor kellek, ha csillog és szép, ami kiömlik a számon. Szavaknak csak akkor van helyük, ha átmentek a cenzúrán. Mintha újra és újra fel kéne áldoznom magam a helyreállítás, a kapcsolat, az összetartozás szent, szarból elemelt oltárán. Az immunrendszer harcol az álmaim ellen, cenzúráz, és meggyőz, és biztonság-meleggel hajt igába újra. Hogy pusztulna el minden szenvedély a földön, hogy szakadna meg minden folytonosság ami összetart embereket, hogy lenne mindenki egy velem, magányos és kivert és látnák meg, hogy ez a kettő sosem egy, sosem vigasz, sosem örök tánc, hanem közeledés- távolodás, halál, alakulás… <img class="alignnone size-full wp-image-97" src="https://abiblog.cafeblog.hu/files/2017/02/DSCN4657.jpg" alt="" width="190" height="142" /> az volna? lehetséges lenne? Nem merem hinni sem. én nem akartam ezt, nem tudtam, hogy ez rejlik mögötted, mögöttünk. Tudom, hogy létezik szabadság, mert szükségem van rá. Méltóságra, figyelembe vételre, megértésre vágyom. Hogy ne csak egy hernyó legyek, aki kártékony, kövér, és szelvényes, de ha már végképp megtört: puha, gerinc nélküli, alkalmazkodó, és simulékony. Ne csak a szemedben lássam magam tükröződni. Báb leszek. Legyek báb inkább. Ha nem is fogok szállni, de érjen már véget ez a görnyedés, nyújtózás, zsugorodás, erőlködés, menekülés, karodba omlás. Nem bírom ezt a ritmust, nem bírom ezt a táncot. Pihenésre vágyom, a föld dobbanása reszkettessen, temessen el remete-magány, de ne én temessem magam a saját testembe, többé ne! Egyszer omoljak már csak, bábozódáskor, és többé ne lásd hernyó-arcomat.. kapaszkodom a lehetséges jövő-villanásokba, próbálom összeilleszteni álmaim vázát egy építménnyé, mely nem omlik el, mert anyaga örökkévaló... Képzeletrügyek, éledjetek!rich