1.0Abibloghttps://abiblog.cafeblog.huAbigailhttps://abiblog.cafeblog.hu/author/abigail/<p><strong>A szép leány és a szörny típusú mesék nagy kedvenceim voltak gyerekkoromban, a Walt Disney-s Szépség és a Szörnyetegéért pedig még középiskolában is rajongtam. A látszat, a felszín mögé tekintésre tanít: nem minden rút test rejt ocsmány lelket, sőt.</strong><br /><strong>Az Oscar-díj történetének első animációs „legjobb film” jelöltje. Mégis arról mesélek most, miként lett minta számomra az önfeláldozáshoz, és a végtelen reményhez.</strong></p> <p><img class="alignnone size-medium wp-image-152" src="https://abiblog.cafeblog.hu/files/2017/11/Beast-and-Rose-200x300.jpg" alt="" width="200" height="300" /></p> <p><br />A Szép leány és a szörny mesék a Freudi megközelítés szerint segítenek oldani az ifjú házas leány szorongását a testiségtől, ennek a szorongásnak mintegy transzformációját jeleníti meg a Szörny átváltozása. Megismervén férjünket, megbarátkozva a rendszeres nemi együttlétekkel, a szörnyeteg ideális esetben királyfivá, de legalábbis egyfajta társsá szelídül.</p> <p><br />Rengeteg filmben, zenében alkalmazzák ezt a már-már közhelyes kontrasztot: a szépség és a rútság valami sötét, erotikus, mély, titkos vágyat ébreszt bennünk arra, hogy a nemes lelkünkkel, áldozatunkkal beragyogjuk egy másik lény életét, és magunkhoz hasonlóvá formálva megmentsük, nem utolsó sorban pedig, hogy ily módon magunkhoz kössük, és kivívjuk a csodálatát és ragaszkodását.</p> <p>A gothic díszlet és az elvarázsolt kastély pedig már-már garantálja a sikert.</p> <p><br />Sokáig ferde szemmel néztem azokra, akik megvetik az elesetteket, a csöveseket,  vándorokat, a hobokat: részben, mert sokáig azonosultam velük, és sok bizalom volt bennem feléjük.</p> <p>Megrettentem a furák, a gorombák és a zárkózottak elleni előítéletektől, az viszont fel sem tűnt, hogy én viszont ennek ellenkezőjéből alkottam tézist: aki elesett, aki extrém, aki űzött, az KIVÉTEL nélkül csak gyógyulásra vár, hogy kivirágozhasson a fényes, nagyszerű énje.</p> <p>Mintha én magam legalábbis sebezhetetlen lennék, mintha a gyógyítás pozitúrája önmagában immunissá tenne a fertőzésre. Vagy, mintha minden sérült ember mentes lenne az ártó szándéktól (gondoltam én  a saját példámból kiindulva).</p> <p><br />Sok értékes embert ismertem meg ez által a nyitottság által, és ha rájuk gondolok, hála, ámulat és derű van bennem.</p> <p><br />Volt viszont arccal a sárba zuhanás, nem is egy alkalommal, mire elkezdtem ráeszmélni, hogy nincs itt rendben valami. <br />No nem a sárral, ami bepiszkolt, hanem azzal, aki ellök egy segítő kezet.  Idáig jutottam ekkor a gondolatmenetben.</p> <p><br />Köpenyem lobogott a szélben, fényes voltam és ártatlan.<br />A naiv meggyőződés, hogy mindenkiben ott van a jóság, komoly bajba sodorhatja a hőst, amíg a tükörbe nem pillant.</p> <p>Vannak szörnyek, akik bizony azok is maradnak.  <br />Akadnak hősök, akiknek fogalmuk sincs arról, miért alázzák meg őket újra és újra.</p> <p>Nem is olyan régen még szinte bármit feláldoztam volna a hős szerepéért. De mi a gond az önfeláldozással?</p> <p>Mindenki vágyik rá, hogy feltétel nélkül szeressék, hogy valaki bármit megtegyen érte, akár a saját fájdalma ellenére is. <br />Én is megtanultam ezt gyönyörűnek látni.</p> <p><br />Ma inkább látom ezt csereüzletnek. Véleményem szerint minden cselekedet mögött van egy szükséglet. A hős nem a megmentettől várja a nyereményt: saját lelke megváltását, az önbecsülését óhajtja így megfizetni.</p> <p>A függősége, még ha rejtett is, megnyomorítja. <br />Sokunknak ugyanis mintha szüksége lenne arra, hogy nélkülözhetetlen legyen. Szeretnénk erőn felül teljesíteni valakiért, aki gyengébb, aki nélkülünk nem létezhetne.</p> <p>Nemes, szép gesztus az élet szolgálata, a hozzájárulás mások jóllétéhez, de csak addig a pontig, amíg ezt szívesen teszem,</p> <p>amíg nem várok érte cserébe jutalmat,</p> <p>vagy nem attól rettegek, ki vagyok én a hősi köpeny nélkül.</p> <p><br />Mi történik, ha nemet mondok valamire?  Ki vagyok, ha a másikban csalódottság lesz?<br />És itt a kulcs. Figyelmünk fókusza, mágikus erejű fénysugár: a másikra vetül. <br />Mit tehetünk érte? Mi lehet a baja? Miért nem szólal meg?</p> <p>Közben minket borít be a sötétség.</p> <p><br />Nem látunk rá mennyire magányosak és erőtlenek leszünk, amint lemondunk a vágyainkról azért, hogy megfeleljünk az önfeláldozás eszméjének. <br />Sokáig el sem jutunk addig, hogy mi hogyan érezzük magunkat. Senkit nem érdekelt igazán, és a túlélésünk érdekében mi is megtanultuk mellőzni.<br />Gyakran már csak arra eszmélünk, amikor a düh kirobban belőlünk. A düh énvédő érzés. Felszíni, de elvezethet önmagunkba, ha nem próbáljuk letagadni.<br />Miért jutunk el idáig?</p> <p><br />Az a véleményem, hogy ezt a gondolkodást sajátítottuk el gyermekként: az önzetlenség mindenek felett álló érték. <br />Nagyon sok gyerek mintája a saját vágyak, érzések elnyomására a szülőtől jön, aki maga is frusztrált, elkeseredett, és megbünteti a gyermeket, aki természetét követve megnevezi mire van szüksége.</p> <p>Szeretetre vágyik, eljátssza hát az önzetlent, hogy a szeretet akadály nélkül áramoljon.</p> <p><br /><em>-Apa, nekem ez az étel nem ízlik!</em><br /><em>-Hogy mondhatsz ilyet? Anyád egész nap dolgozott vele. Mit meg nem teszünk érted, de te ezzel hálálod meg. Neked semmi sem jó!</em></p> <p><br />Legközelebb már lárvamosollyal hazudik milyen finom leves, miközben háborog a gyomra.</p> <p><br />A hallgatás, a remény, a bizonytalanság mind Belle ellen dolgozik: minden egyes csendes tudomásulvétel, hazugság, a saját érzéseink elbagatelizálása legitimálja az elnyomást, az elhanyagolást, a méltatlan bánásmódot, a durvaságot.</p> <p><br />Erre a nyelvre a társadalom tanít meg minket. Egyfajta kényszer ez, sokaknál volt feltételekhez kötve a szülők szeretete.<br />Van viszont lehetőségünk, hogy egy másik nyelvet használjunk. Nekem az <a href="https://hu.wikipedia.org/wiki/Er%C5%91szakmentes_kommunik%C3%A1ci%C3%B3">emk</a> sokat segített, hogy meglássam miként nyomom el saját magam, és miként bélyegzek meg, vagy hibáztatok másokat.</p> <p><br />Ha csak gyönyörködünk a szép kontrasztban és elhisszük, hogy természetes, hogy a fenevad átalakul, csak nem voltunk elég türelmesek, elég befogadók, elég alázatosak, érhet még néhány kellemetlen meglepetés.</p> <p>Nem az áldozat a hibás, és nem is az elnyomó. Mind elnyomók áldozatai vagyunk, és közös a felelősségük is. Felelek azért, amit teszek veled. De felelek azért is, hogy tegyek azért, amire én vágyom, és figyeljek oda a saját érzéseimre.</p> <p>Mondjam ki, ordítsam ki, szökjek el. Én legyek a magam számára az első.</p> <p>És ha nehéz is, ha furcsa is, de legalább megpróbálom megtanulni ezt a nyelvet, amelyen önmagamhoz szólok.<br />Ha már a stockholm-szindróma elhomályosította a látásom: próbálom először önmagamat keresni a varázstükörben.</p> <p>Majd meglátom mi következik.</p>rich