Erdei iskola Magyarkúton

1.0Abibloghttps://abiblog.cafeblog.huAbigailhttps://abiblog.cafeblog.hu/author/abigail/Erdei iskola MagyarkútonKépzeljük el a biztonságot, az intimitást és a melegséget, ami eltölt minket egy meleg faházban, miközben kint zuhog az eső. Ezt a cikket épp egy emeleti ágyon fekve írom meleg takaró alatt, az ötös számú tanári házikó nyugalmából. Felidézvén ezt a két napot egy valódi erdei iskolában, nem csak sok gyereknek, de nekem is ez volt az első ilyen kalandom. Egy-egy mini-háztartás alakult: a holmik és a kis házak rendben tartása, a közös feladatok, az időbeosztás, az egymáshoz való alkalmazkodás által mindenki belekóstolhatott az önállóságba, és a szabadságba. Minden csapat nevet választott, és csapatkapitányt. Volt, ahol már ez is nagy feladat volt, de szerencsére nem bizonyult megoldhatatlannak. A csillámpónik nevű fiúcsapat oldotta meg leghamarabb a névválasztást. A gátépítés után a koszosláb-verseny következett: a sárpakolásra forgácsréteget halmozva a játék mellett az önfeledtséget és a könnyedséget is megélhettük. A másik hatalmas kaland az éjszakai túra volt: bátorságpróba, illetve az elemlámpás-csavargós változat. Az elemlámpás verzióhoz csatlakoztam, és nem bántam meg. Egy igazi vadász vezetett minket, vaddisznó-és őznyomok szegélyezték utunkat. A bátrabbak átkelhettek egyedül az erdő egy szakaszán, és Sándor bácsi magaslesébe is felmászhattunk: az megszelídíthetetlen vadon sötétje ölelt körül, és mi örültünk, izgultunk, féltünk és rettegtünk. A sötét erdőből a csillagokra felnézve csodálatot, hálát és alázatot éreztem, mert megéltem a szépséget, az egyszerűséget, és az élettel való kapcsolatot. Volt alkalmam néhány szót váltani a vadásszal, akiről kiderült, hogy abban az évben lőtte az első vadat, amikor én megszülettem. Ennek ellenére elmélyülten beszélgettünk, megéltem a közös értékrendet és a közös valóságot, mert meglepően sok mindenről beszélgettünk őszintén és bizalommal. Többek között arról is szó esett, hogy a mai pazarló életmód elengedése nélkül nem sokáig tartható már fent ez a társadalmi forma, és nagy hangsúly kerülhet a túléléshez szükséges praktikus képességekre. Egyetértettünk abban, hogy nagy szerep jut majd az önellátásra, a cserére, a birtokolt javak számának csökkentésére, egyszerűbb, átláthatóbb életre a természettel való összhang újbóli megtalálásával. Érdekes volt megélni, hogy egy nálam több mint kétszer idősebb személlyel több a közös pontom mint a legtöbb kollégámmal, és sokkal inkább megéltem a tiszteletet és az elfogadást is. Nem voltam kis csitri , aki a nagyokat akar kioktatni, és naiv sem, aki egy lépésben akarja megváltani a világot. Volt bennem némi döbbenet és izgatottság is, mert egyfajta egyenrangúságot is megéltem, amikor kölcsönösen meghallgattuk egymást és világossá vált, hogy a lényeges pontokon egyezik a véleményünk. Elmesélte, hogy a médiában dolgozott, de nem vágyik vissza a korábbi életébe.Az erdőben is lakik, és elégedett, hogy a civilizációtól távol élhet: fával fűt, sparheltje van, és nem vágyik a nyüzsgésbe. Ebben a két napban a gyerekek sem. A nappali túrán könnyebben ment a nyomok olvasása, ám a csoport diszkrét csörtetése elég messzire űzte a vadakat, egy bátor őzike kivételével, így megfigyelni nem volt alkalmunk őket. Voltak azonban képek: így legalábbis el tudjuk mondani az őz és a szarvas közti különbséget. Megismertük a lágyszárúaktól a cserjéken át a fákig az erdő legjellemzőbb növényeit, rajtuk a vadak dörgölőzésének nyomán szőrszálakat fedeztünk fel, és jelentem: a harmadik nap végére már bárki meg tudja különböztetni a vaddisznó szőrét a szarvasétól. Az agancs villás- korona- és szemág szakaszait viszont már mind az öt érzékszervünkkel felfedezhettük: a vezető vadásztáskája mélyéről ugyanis végeérhetetlenül ömlöttek elő a prémek, agancsok, trófeák, töltényhüvelyek, távcső, vaddisznóagyarak: a rókaprém végül különös módon Andi néni nyakában kötött ki. A felavatással, a vadásszá válás feltételeivel is megismerkedtük egy másik vadász vezetésével, aki azt is elmesélte milyen szertartással mondanak köszönetet a vadnak, és fejezik ki hálájukat a húsért, és megtudtuk, hogy miért van szajkótoll a vadászok kalapján. A miénken is lett amikor valaki fél órával később talált néhányat az erdőben. Alig hiszem amit írok, nehezen tudom leírni a csodálatot és az izgatottságot: egy órája a karomon ült egy gyönyörű kifejlett bagoly. Ráadásként megtekinthettük egy pihés-fehér néhány hetes bagolyfióka, név szerint Gombóc élete első fellépését, történetesen az ebédlőasztalunkon. Fogadott apukája elárulta, hogy otthon az ágy alól ennél gonoszabbul kukucskál ki a vadászatot gyakorolván egy labdával. Azért annyira mégsem volt megszeppenve, hogy ne üdvözöljön: kedvesen kinyújtóztatta jobb szárnyacskáját. A másik személyes élményem egy pici faház volt az erdő szélén, a klasszikus fából épült hétvégi ház. Volt időm közelebbről is szemügyre venni: a gyerekek is odajöttek velem megnézni. Elnéztem azt a szép kis háromszöget, és szinte láttam magam egy ilyen házban. Azt gondolom, elégedett lennék egy erdei ,vagy tanyasi otthonnal, meg tudnám élni az egyszerűséget, a harmóniát, a természettel való összhangot és a szabadságot. Talán passzív-házat építenék, például <a href="https://www.facebook.com/earthshiphungary">Earthship</a>et, vagy valami organikus kis csodát. A konkrét tervekig nem jutottam, de éreztem, hogy egy mély és valódi szükségleteim érintődtek meg azt a házat szemlélve, és, hogy ha a vadász számára ez valóság, számomra is reális lehet. Ezek is mi voltunk, de egy fokkal mélyebben, őszintébben, és szabadabban láthattunk mindenkit, szerepeinket picit elengedve, vagy akár teljesen levetve. Amiként a híres tábori történetek, talán ez is egy lesz azok közül, amit agg fejjel is szívesen idézünk fel: éltünk egyszerűségben együtt, iskolafalakon kívül is megismerve egymásban az embert. Az embert, akinek hiányzik a mamája, aki dühödten kiabál, aki összedobja a sajátjából a fagyipénzt annak, aki elveszítette az övét, és azt is, aki fülig sárosan kutat békát a patakban. Ha visszagondolok erre a néhány napra, hála, meghatottság és derű van bennem, mert megéltem a kapcsolódást önmagamhoz, a kollégáimhoz és a gyerekekhez, ebben a három napban háromezerszer jobban, mint év közben, és ez már önmagában érdemelne egy bejegyzést. Ezen kívül megéltem a spontaneitást, a szabadságot, a mozgást, az aktivitást, az őszinteséget, a játékosságot, a kalandot. Lehetne az iskola minden nap erdőben, de legalábbis az élethez kapcsolva, mint az <a href="https://www.antikvarium.hu/konyv/ernest-callenbach-ecotopia-172215">Ecotópiában</a>. Akkor már bizonyosan meg tudnám élni a hitelességet a szakmámban. rich