Felcimkézni a szörnyet

“I hear that you define violence as only phisical. And for me every act of board bullying is an act of violence. It is violating the integrity of an other human being whether its their phisical integrity or their emotional or spiritual integrity its not different for me. ” /Miki Kashtan/

„Úgy hallom, az erőszakot pusztán fizikai értelemben használod. Számomra mindenféle elnyomás erőszakos cselekedet. Erőszakot tesz egy másik emberi lény integritásában, számomra nincs különbség, hogy a fizikai, érzelmi, vagy spirituális integritásáról beszélünk.”

 

 

Fájdalom

 

Szántottak már végig tankkal naiv lelked pipacs-mezején?

Kapkodtad a levegőt döbbenetedben, amikor az az ember űzött gúnyt belőled, aki a legközelebb áll hozzád?

Kapartad a falad kétségbeesésedben, könyörögtél már szeretetért, válaszért, egyetlen ölelésért, vagy azért, hogy vége legyen, miközben egyedül feküdtél a sötétben?

Menekültél már el a vitától, Te, aki mindig mindent kimondasz és elemzel, és megérteni akarsz?

De az is elég kegyetlen, amikor egy jó szóért könyörögsz, vagy, hogy kegyelmezzen, csináljon úgy, mintha számítanál, hogy picit elcsituljon az önérzeted, hogy folytathassátok a hátköznapok forgatókönyvét?

A végén pedig egy szürke kő vagy. Létezel, eszel, jelen vagy, és akkor is szürke maradsz, amikor beléd rúg. Biztonságos, ha nem lát beléd.

Hová lett az a könnyed, játékos énem?

Egy sárkány vagyok a szemében.

Mióta definiál ő engem?

 

 

Ébredés

 

A hibáztató gondolatok olykor életeket menthetnek..

Tanítás is lehet az áldozat-létem, ha végül a valóságban ébredek fel.

Néhány eemkás szerint minta nem létezne bántás lelki értelemben.

A fenti idézet még pontosabban kifejezi hogyan vélekedek erről. Ha nem tartjuk reálisnak, hogy valaki bármikor bármely percben készen áll a testi épségét védelmezni, akkor ugyanez akkor is irreális, ha a lelki integritásról beszélünk.

A legbölcsebbek is tapasztalnak magukban nehéz érzéseket, és az a véleményem, hogy épp ennek felvállalásától vagyunk hitelesek, és lelki értelemben egészségesek.

Kapcsolódom az érzésemmel, és hagyom, hogy elvezessen egy szükséglethez.

Talán hónapok peregnek le a külvilágban, mire kérést találok.

Az én szükségletem az oka az érzésemnek. Belőlem hiányzik a magam felé fordulás képessége, az önszeretet, és ez szolgáltat ki a másiknak.

 

Mire emlékeztet ez a helyzet?

Ismerem.

Megint az egykori gyermek vagyok.

Ez még nem töri meg az átkot.

 

Nemet mondok a kérésre, amit a méltóságra vágyó énrészem sikoltva követel éjszakánként.

Igent mondok a bántalmazó kapcsolatomra.

 

„Nem vagyok felelős az érzéseidért.”

 

Nem, cica, nem vagy felelős az érzéseimért.

De érdekelnek téged?

Szembe mersz nézni azzal, ami vagyok, vagy túlságosan emlékeztet a saját sebezhetőségedre?

Elismeri-e az érzéseimet, mint természetes,  tiszteletreméltó részeit a személyiségemnek?

Hallgatsz ha kérdezek?

Nem akarsz veszekedni?

 

Egyre szégyenteljesebb kifejezni ami bennem van.

Egyre több dolgot titkolok el, de ez is csak szégyent vált ki.

Hogyan kérdőjelezné meg a bántást valaki, aki azt sem meri kimondani, hogy fájdalomban van?

 

Kiábrándulás

 

Számomra nagyon hasznos volt gyakorolni annak felismerését, hogy konfliktus esetén én mivel járulok hozzá a történtekhez.

Ezt a gyakorlatot sokat segített: minden nap megvizsgáltam egy konfliktushelyzetet, majd újra, és újra megtaláltam benne a saját egómat.

A büszkeség apránkénti elengedése hozzájárul az önállósodásomhoz, függetlenedésemhez: egyre kevésbé érdekel, hogy megértse az én részemet, nem számít, hogy igazam van-e, sőt bizonyos szempontból nézve egyszerre lehet mindkettőnknek igaza.

Én magam kezdtem el elfogadni, validálni és figyelembe venni a saját igazságom, nézőpontom, megélésem.

Úgy vélem, hogy mindkét félnek felelőssége van.

Hiába mondom, helyette is felnőtt leszek, dolgozom magamon, és majd kevésbé fogja nyomogatni a gombjaimat.

Ha dolgozom magamon, kevesebb triggerpontom lesz, sőt, akár odáig is eljuthatok, hogy nem fog rám hatni a bántás.

De eljön az az állapot, amiben megbízom benne, vagy megnyílok újra?

Adhat még nekem valaha ez a kapcsolat, túl a múltidézésen és identitásmegerősítésen?

Ha figyelek az én részemre, vállalom a felelősség rám eső részét, tudom, hogy mennyi dolgot tettem megt, mennyi irányból , hányszor próbáltam tiszta szándékkal közeledni, és milyen reakció érkezett erre.

Így egyre tisztábban látom, mi az, amit

elvárok, amire szükségem van, amiben nem fogok kompromisszumot kötni.

Egyoldalúság esetén pedig bezárom a kaput.

Előfordul, hogy az adott emberi viszonyban, a felszínen az egyik félnek pszichológiailag nem érdeke, hogy a másik szükségletei kielégüljenek. 

Mintha egyfajta fenyegetésként, provokációként élné meg, ha jól vagyok.

Ha mélyre mennénk, látnánk persze az összetörtségét, félelmeit, stb, de mivel erre ő maga nem szeretne ránézni, ebbe az irányba kár is elindulni (nagyon hosszú időt pazaroltam el erre az irányra).

Nem állhatok mindig készenlétben, nem rejthetem el a sötét/gyenge részeimet, mert a másik ezt nem bírja el, mert a másik a magáét is megveti.

Egy gyerekkel nem lehet párkapcsolatban lenni.

 

„A szeretet definíciója, hogy tudnálak bántani, de nem foglak.” /Feldmár András/

 

Megismertelek, mélyen, mint ember az embert, és a minimum, amit megteszek, ha szeretlek, hogy nem élek vissza azzal a tudással, amit rólad megszereztem.

Nem rúgok ott beléd, ahol tudom, hogy összegörnyedsz a kíntól.

Nem, még akkor sem, ha egy tetted fájdalmat vált ki.

Mert nem feltételezem, hogy direkt tennéd.

Ha nem direkt tetted, megbeszélhetjük, meghallgathatod milyen ez nekem, elfogadhatod a sebezhetőségem.

Ha viszont úgy gondolod, én direkt tettem, menj békével.

Köszönj el méltósággal, mert a a hibáztatósdi nem párkapcsolat.

 

Leválás

 

Mivel annyira éhezem a gyengédségre, törődésre, és sorozatosan a semmit kapom: kérek magamtól, vagy kérek egy harmadik személytől.

Nem is olyan rossz egy barát ölelése. Egyre egyszerűbb az életem többi területe.

Függetlenedem.

Közben továbbvánszorgunk, harcolunk, ütközünk, izzadunk: nincs áramlás, nincs adás-kapás, szeretet, én mégis visszafutok, mégis kell az az identitás.

Hol van az a határ ahol azt mondhatom, elég, és önmagam védelme érdekében felcimkézem, amit a másik tesz velem?

Mit tehetek, ha a másik átlépi a határaimat, a figyelmeztetésem, kérésem, sikoltásom ellenére is?

Ha már túl sok energiám, időm, figyelmem folyik el önmagam egyben tartására és a kapcsolat egyre rosszabb, de én nem tartok ott, hogy szükségletből és ne érzésből cselekedjek?

 Ha ettől csak még inkább szégyellem magam és elgyengülök?

Ha nem tudom elhagyni?

Ha elhagytam, de visszamegyek?

Hogyan bírjam el annak a terhét, hogy tönkreteszem magam, és még meg is vetnek érte?

Ne is beszélek róla? Hazudjam, hogy minden rendben?

A világ legtöbbször csak tanácsokkal szolgál, akár kéred, akár nem. 

Szabad vagyok, elhagyhatom. Az én döntésem.

Szabad-e a döntése valakinek, aki nem éli meg a szabadságot?

Elvárható-e egy döntés meghozatala valakitől, aki azt sem tudja mi az a döntés?

Aki nem is érti mi a szabadság lényege, aki nincs tisztában azzal, hogy választhat, akinek évtizedeken át fogalma sem volt milyen is szabadnak lenni?

Akinek szégyen kapcsolódik még ahhoz is, hogy kérjen? Aki a szülei helyett is együttérző volt, mert túl akarta élni valahogy, és közben nem tanult meg együtt érezni saját magával?

Aki nem dönthetett, de most számon kérik rajta, hogy hozzon meg az egész életét felforgató döntést?

Visszamegyek. Újra és újra.

A bántalmazó kapcsolatba.

 

„Életveszélyes empátiával viszonyulni valakihez, ha nem tudok önmagamért kiállni.”

 

Megéri nekem az ő érzéseit és szükségletit tippelgetni akár önmagamban, ha az enyémek kielégítetlenek, ha empátiára van szükségem?

Valóban teljesen szabad vagyok, ha egyszer nem számoltam még fel a sötétségeimet?

Ha nem tudok tenni azért a döntésért, amit pedig meghoztam, az én világomban nincs választás.

És amíg ez az elmémben nem kérdőjeleződik meg, addig nem is lesz. Amíg nem gyógyulok, nem szerzek erőt, hitet, bármit, amire épp szükségem van, nem fogok tudni kilépni.

Áldozat vagyok, amíg annak élem meg magam, és addig a pontig a másik bántalmazhat engem.

És mivel megteszi, és nem vállalja a felelősséget, bántalmazó.

 

Felcimkézni a szörnyet

 

Külföldön köztudott, hogy bántalmazó kapcsolatban tilos a mediálás.

És értem és látom, hogy a másik, akit így cimkézek, egy komplex személy, és sokkal több, mint bántalmazó. De van egy része, ami bánt engem, aki felém akar kerekedni, aki valamiért démonizál engem, és ez a rész leválaszthatatlan róla. Ezért fontos ezt a részét látnom, és megneveznem.

Egy bántalmazó kapcsolatban élek.

Nem számít mennyire kedves hétfőn, ha átzokogom a szombatot.

Ilyen esetekben a figyelmem magamra irányítom, és kimondom: ezzel az emberrel nem empatizálok.

Ha jól vagyok, később, a gyógyulásomért, természetesen hasznos lehet.

De nem itt és most. Visszaránt a kapcsolatba, amíg bizonytalan vagyok és félek.

Áldozat voltam, mert ezt tanultam meg, erre volt programozva az agyam. Nem volt helye a döntésemnek, nem mertem nemet mondani, mindenáron óvtam a másik érzéseit.

Hétről hétre, hónapról hónapra tanítottam meg magamnak, hogy mennyi mindenben dönthetek, választhatok.

Mint a kicsi hároméves, apró dolgokkal kezdve, lassanként felfedezve, hogy nem omlik össze a világ, ha én másfelé megyek.

De ez a sok kis lépés mind kellett ehhez: ez a sok idő, a gyakorlás, és mondjuk ki: a folyamatos éhség a kapcsolódásra, könnyedségre, egyeztetésre. Ez volt a hajtóerő. Motiváció.

Hogy önmagam kiszedjem valamiből, ami első ránézésre hatalmasabb nálam.

 

 

Egy gondolat az áldozathibáztatásról

 

Ha valaki az elején azt mondja nekem, hogy vállaljam a teljes felelősséget azért, amiben vagyok, még inkább eláraszt a szégyen, és még abnormálisabbnak látom majd a saját működésem, sőt, az életemet megmentő ítéleteimet a másikról.

Nagyon dühös tudok lenni amikor elbagatelizálják a bántalmazást, képtelenek felfogni a helyzet csapda-jellegét, az áldozatot felvilágosítják, hogy csak el kéne hagynia a bántalmazót, vagy össze kéne szednie magát.

Egy összetört ember összetörtségében kell elfogadni, vagy békén kell hagyni.

Úgy vélem, ez a dolog lényege.

Aki nem tud segíteni és együttérezni, az fogja be a száját és ne ítélkezzen a másik felett.

Létezik bántalmazás. Szenvedünk az egyenlőtlenségtől.Tudom más szemüvegen át látni  a történetet. Felismerem, hogy egy végtelen lánc vezet bántásokon keresztül, hogy aki engem bántott, valóban nagy fájdalomban van, és bántva volt, és lényegében egy sérült kisgyerek. De másrészt, felnőtt ember, és már megvan a lehetősége az önfelnevelésre, hogy méltósággal éljen és ne a gyengeségeiken keresztül láncoljon másokat magához.

Bennem is volt egy ilyen kisgyerek, aki társat remélt.

Talán tanultam belőle, talán rá is szolgáltam, karma volt ez is.

De azt gondolom, fontos felismerni a jeleket. Fontos segíteni azoknak, akik nem tanulták meg szeretni magukat.

Tudom, hogy aki jól van, az nemet tud mondani a kellemetlenségekre. De sokan vagyunk akiknek nem volt mintájuk arra hogyan képviseljék a saját érdekeiket. Minket az önelnyomásért dicsértek meg.

Egy felnőtt ember képes kötődni, tisztelni, figyelembe venni, egy beteg ember viszont képes manipulálni, bántani, megalázni és megszégyeníteni. És az ilyen embert nem vagyok hajlandó felmenteni.

Tudom, hogy nem a másik tette a fájdalmam gyökere, hanem a kielégítetlen szükségletem, amiért magam felelek. Világos, hogy nekem kell gyógyítanom a magammal való kapcsolatom. De attól még a másik ember a kiváltója a fájdalmamnak, úgy, hogy ezzel ő maga is tisztában van. Attól még megteszi amit tesz.

Nem fogom tudni megszakítani ezt a láncot, amíg ki nem mondom a magam számára, hogy ez fáj, ez nem normális, ebből bármi áron ki fogok jönni.

És ennek a felcimkézésnek az én esetemben meg kellett történnie, mert maga a helyzet függőségben tart, amíg passzív vagyok, amíg megpróbálom a másikat hozzám hasonlónak, jószándékúnak látni.

Ha a tettei értelmét keresem, az érzéseit tippelgetem, ahelyett, hogy kimondanám, hogy hatalmas a gáz, és segítséget kérnék.

A másik nem felel az érzéseimért. De azért, hogy hogyan reagál rájuk, már nagyon is felelős.

Életszerűbbnek tartom, ha kimondjuk, hogy létezik manipuláció, nem mindenki indul ki abból, hogy nem akar ártani, és nem mindenki képes önmagát megvédeni.

És fontos beszélni róla hogyan tanulhatjuk meg akár a mérgező kapcsolatban élve is az önbecsülést, önelfogadást, hogyan helyezhetjük át a fókuszt önmagunkra, lehetünk napról-napra, gyakorlással kevésbé reaktívak.

Aki abból indul ki, hogy én bántom őt, és ez nem tud oldódni, és ezért bánt, és bánt, és bánt, és sosem kérdez: nem méltó társ.

Nem érdemli a figyelmedet.

Az egyetlen ember, akinek tényleg kell a figyelmed: Te vagy.

Építsd újra magad! Keress társakat!  Terapeutát! A padlóról a legkönnyebb új alapokat rakni.

Van, amikor a menekülés, a védekezés, önmagunk oltalmazása az egyetlen feladat, még akkor is, ha ehhez hibáztatnom kell egy másik embert, ha ehhez, végül majd, magára kell hagynom azt a kisgyermeket, akit már az elejétől kezdve szántam benne.

Azzal a gyerekkel nem nekem van dolgom.