Három hete jöttem el végül Tőle, aki vonzott és taszított egyszerre. Egy ember, akit nagyon szerettem, egyszer azt mondta, hogy az a személy fog tönkretenni engem, akire ez az írás több ponton is utal. Végeredményben igaza lett. Általa tudott meghalni az az énem, akire már nem volt szükségem.
Az az állványzat, minek semmi funkciója nem volt már, darabokra tört, elhasadt és szétrohadt az esőben. Az összeomlás után jó ideig nem volt betekintésem lelkem ósdi szobáira… csak kerengtem körbe és körbe, de végül kénytelen voltam felismerni a jeleket, sötét sikátorok közül találni vissza.. belépni a kongó csarnokokba.
De talán nem baj, hogy cseppfolyóssá, alakíthatóvá vált az, aki voltam.
Leírhatatlan ez a felszabadultság, hála, öröm, béke, izgatottság ami bennem van ma. Végre megélem az integritást, a választást, a megbecsülést, a szabadságot, a tiszteletet és bizalmat.
Nem fáj, és nem hiányzik, mert már nem az vagyok, akit kettéhasít az elmúlás. Azt hiszem, már az utolsó évben elgyászoltam, amit kellett.
Döbbenetes élmény, amikor elkezded élvezni a saját társaságodat, az egyedüllétet. Amit azelőtt sosem sikerült.
Olyan töménységű, és annyira fullasztó annak a társasága, aki melletted van, de talán azé is, aki te vagy mellette, hogy rádöbbensz: nem is olyan rossz, ha nincs veled senki, nem is olyan üres az a csend.
Mert tele van a saját gondolataiddal, a valóságoddal, a színeiddel, amit elkezdesz komolyan venni. Komolyan veszed, mert nincs más választásod: ha megosztod vele, a társaddal: kinevet érte és gyengének kiált ki, míg őt veszed komolyan magad helyett.
Amíg számít mit gondol, amíg hajlandó vagy mutatni, adni magadból annak, aki nem hogy nem értékeli, de a jelek szerint nem is érti ki vagy, mi történik benned.
Megtanultam tehát, hogy szükségtelen mindent kipakolni, megmutatni, terjeszteni ahhoz, hogy valóságos legyen. Elég, ha néhány emberrel osztozom ezen a “valóságon”. Elég, ha rájövök, hogy nem kell kopogni az ajtón, mert egyszerre vagyok bent és kint. Elég, ha a saját lelkem falait az én színeimmel festem. Nem is kellhet ennél több.
Ha számba veszem, sokat tanultam ebből a néhány évből.
Elengedtem rengeteg tárgyat, kapcsolatot, hiedelmet, és tapasztalom is, hogy minél kevesebb a kacat, annál több tér marad igazi hús-vér személyeket beengedni.
Egyre többször sikerül meghallgatnom másokat, anélkül, hogy meg akarnám szerelni tanácsokkal, véleménnyel.
Keresem, miket szeretek csinálni, és egyre több ilyen dolgot teszek. Egyre könnyebben felismerem, miket nem szeretek, és ezekre nemet mondok.
Élvezem, ha választhatok, egyre kevesebb dologtól félek. Nem bízom már meg bárkiben, és mások helyett már önmagamat szeretném megmenteni.
A felszínes, üres napok rádöbbentettek, hogy mekkora érték számomra a mélység, az őszinteség, az egyszerűség, és az élet szolgálata.
Az önismereti munka megmutatta, hogy mennyi erő van a múlt feloldásában, megértésében, elgyászolásában.
Valódi, mély kapcsolódásokra leltem.
Tudom, és ez már nem pusztán elméleti tudás: egyetlen szükségletem sem köthető egy konkrét személyhez.
Nem bizonygatom az igazamat, és egyre többször békével viselem, ha elítélnek, kritizálnak, mert bizonyossággá vált bennem, hogy amiben hiszek, amit képviselek, az számomra érték.
Egyre közelebb kerülök ezekhez az értékekhez.
A sok stressznek “köszönhetően” nagyon sok eszközt, stratégiát találtam arra, hogy megnyugtassam, inspiráljam, gyógyítsam magam, és hozzájáruljak mások jóllétéhez: nulla hulladék, zöld életmód, erdőjárás, minimalizmus, önkéntesség, erőszakmentes kommunikáció, Byron Katie, meditáció, Pránanadi.
Hála, ámulat, öröm és remény van bennem, mert ezek által megélem az önelfogadást, öngondoskodást, fejlődést, és a tisztánlátást.
Aki esetleg még nem hiszi, hogy meg tudja tenni: azt hiszem, elég „csak” lemenni a legsötétebb helyre, ahonnan leghangosabb, és legszívszaggatóbb a sírás.
Ott lehet megtalálni azt a részünket, akit elsőre gyengének cimkéznénk.
Az undorító gennyedző sebekkel, a gyarlóságokkal, vágyakkal teli önmagunkat.. aki talán retteg és haragszik.. talán legyengít minket.
Mindennek ellenére nem hátat fordítani és elfutni, ahogyan az a másik, aki nem vett komolyan, megtenné.
Hatalmas ereje van annak, ha megtartjuk, elfogadjuk, és szeretjük magunkat legalább időnként, még azzal együtt is, hogy ilyen gödörben vagyunk, és csak az jár a fejünkben, hogy hányszor csúsztunk vissza a peremről.
Ijesztő és szokatlan is ez a ridegség, távolság amiből a végén szemlélem a volt párom megnyilvánult érzéseit. A fájdalmát. Talán el sem hiszem, hogy olyan mély, mint amilyennek elsőre tűnt, amikor még elvesztem benne. Nem mélyebb a szenvedése, mint bárki másé, vagy az enyém, csak az ő világában.
Talán egy pártatlan, isteni nézőpontból ekvivalens a kettő. Te is Én vagyok, és Én is Te vagyok.
Talán van egy részem, aki helyreállítást él meg, és aki érti, hogy minden szenvedés lecke. Érti, hogy ez a személy, akit a végén már annyira nehéz volt szeretni, mindaddig fájdalmat fog okozni másoknak, amíg nem lép be a saját kapuján.
És ebből sejthető az is, hogy én magam is okoztam fájdalmat, de most már éppen a tükör-szenvedés emléke tart vissza tőle, hogy megtegyem újra. És a végtelen villanások.. egy tükörterem ejtett csapdába engem: ahogy a másik engem idézett, és én idéztem őt.. és miközben kerestem a képek között az igazit, egyre távolabb kerültem a realitástól, sőt, a bennem lévő valóságtól is.
Sajnálom is, de bennem volt meg az ő negatívja, ami ilyen óriási kötőerőként jelent meg kettőnk között.
Most már rá merek nézni magamra mindenestül, látom, hogy mennyire átjárható, naiv és gyenge voltam valaha. Hogy csak keringtem önmagam körül, és mások által tudtam csak magamnak adni. De mindezekkel együtt gyönyörű és ártatlan voltam, és tudom szeretni is ezt a részemet, mert látom, és vele vagyok abban, hogy milyen tapasztalatok formálták ilyenné.
Most megint sebezhető vagyok, de erőm is lett közben, és ez számomra nagy különbség. Merek bent lenni önmagamban, és nem találom már olyan ijesztőnek és sivárnak, amit a sötét csak sejteni engedett.
Most még dühös vagyok rá, de tudom, hogy hidegen fog hagyni. Tudom, hogy kár az erő. Mert az energiám, a figyelmem, az időm a legdrágább kincsem, amiből világok épülhetnek.
A gyász és az ünnep egymásba folyik, és újra és újra eláraszt az ámulat.
Köszönöm a volt páromnak, hogy elkezdhettem megismerni magam, köszönöm a legjobb barátaimat, a kapcsolódásokat, amikre szert tettem, és a tulajdonképpeni életcélomat is.
Nem hittem, hogy eljön ez a nap.
Köszönöm mindenkinek a támogatást! Köszönöm magamnak, hogy mertem kérni, hogy ennyit dolgoztam ezen, és hogy nem adtam fel!
Köszönöm.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: