Képzeljük el a biztonságot, az intimitást és a melegséget, ami eltölt minket egy meleg faházban, miközben kint zuhog az eső. Ezt a cikket épp egy emeleti ágyon fekve írom meleg takaró alatt, az ötös számú tanári házikó nyugalmából.
Felidézvén ezt a két napot egy valódi erdei iskolában, nem csak sok gyereknek, de nekem is ez volt az első ilyen kalandom.
Egy-egy mini-háztartás alakult: a holmik és a kis házak rendben tartása, a közös feladatok, az időbeosztás, az egymáshoz való alkalmazkodás által mindenki belekóstolhatott az önállóságba, és a szabadságba.
Minden csapat nevet választott, és csapatkapitányt. Volt, ahol már ez is nagy feladat volt, de szerencsére nem bizonyult megoldhatatlannak. A csillámpónik nevű fiúcsapat oldotta meg leghamarabb a névválasztást.
A gátépítés után a koszosláb-verseny következett: a sárpakolásra forgácsréteget halmozva a játék mellett az önfeledtséget és a könnyedséget is megélhettük.
A másik hatalmas kaland az éjszakai túra volt: bátorságpróba, illetve az elemlámpás-csavargós változat. Az elemlámpás verzióhoz csatlakoztam, és nem bántam meg. Egy igazi vadász vezetett minket, vaddisznó-és őznyomok szegélyezték utunkat.
A bátrabbak átkelhettek egyedül az erdő egy szakaszán, és Sándor bácsi magaslesébe is felmászhattunk: az megszelídíthetetlen vadon sötétje ölelt körül, és mi örültünk, izgultunk, féltünk és rettegtünk.
A sötét erdőből a csillagokra felnézve csodálatot, hálát és alázatot éreztem, mert megéltem a szépséget, az egyszerűséget, és az élettel való kapcsolatot.
Volt alkalmam néhány szót váltani a vadásszal, akiről kiderült, hogy abban az évben lőtte az első vadat, amikor én megszülettem. Ennek ellenére elmélyülten beszélgettünk, megéltem a közös értékrendet és a közös valóságot, mert meglepően sok mindenről beszélgettünk őszintén és bizalommal.
Többek között arról is szó esett, hogy a mai pazarló életmód elengedése nélkül nem sokáig tartható már fent ez a társadalmi forma, és nagy hangsúly kerülhet a túléléshez szükséges praktikus képességekre.
Egyetértettünk abban, hogy nagy szerep jut majd az önellátásra, a cserére, a birtokolt javak számának csökkentésére, egyszerűbb, átláthatóbb életre a természettel való összhang újbóli megtalálásával.
Érdekes volt megélni, hogy egy nálam több mint kétszer idősebb személlyel több a közös pontom mint a legtöbb kollégámmal, és sokkal inkább megéltem a tiszteletet és az elfogadást is.
Nem voltam kis csitri , aki a nagyokat akar kioktatni, és naiv sem, aki egy lépésben akarja megváltani a világot. Volt bennem némi döbbenet és izgatottság is, mert egyfajta egyenrangúságot is megéltem, amikor kölcsönösen meghallgattuk egymást és világossá vált, hogy a lényeges pontokon egyezik a véleményünk.
Elmesélte, hogy a médiában dolgozott, de nem vágyik vissza a korábbi életébe.Az erdőben is lakik, és elégedett, hogy a civilizációtól távol élhet: fával fűt, sparheltje van, és nem vágyik a nyüzsgésbe.
Ebben a két napban a gyerekek sem.
A nappali túrán könnyebben ment a nyomok olvasása, ám a csoport diszkrét csörtetése elég messzire űzte a vadakat, egy bátor őzike kivételével, így megfigyelni nem volt alkalmunk őket. Voltak azonban képek: így legalábbis el tudjuk mondani az őz és a szarvas közti különbséget.
Megismertük a lágyszárúaktól a cserjéken át a fákig az erdő legjellemzőbb növényeit, rajtuk a vadak dörgölőzésének nyomán szőrszálakat fedeztünk fel, és jelentem: a harmadik nap végére már bárki meg tudja különböztetni a vaddisznó szőrét a szarvasétól.
Az agancs villás- korona- és szemág szakaszait viszont már mind az öt érzékszervünkkel felfedezhettük: a vezető vadásztáskája mélyéről ugyanis végeérhetetlenül ömlöttek elő a prémek, agancsok, trófeák, töltényhüvelyek, távcső, vaddisznóagyarak: a rókaprém végül különös módon Andi néni nyakában kötött ki.
A felavatással, a vadásszá válás feltételeivel is megismerkedtük egy másik vadász vezetésével, aki azt is elmesélte milyen szertartással mondanak köszönetet a vadnak, és fejezik ki hálájukat a húsért, és megtudtuk, hogy miért van szajkótoll a vadászok kalapján. A miénken is lett amikor valaki fél órával később talált néhányat az erdőben.
Alig hiszem amit írok, nehezen tudom leírni a csodálatot és az izgatottságot: egy órája a karomon ült egy gyönyörű kifejlett bagoly.
Ráadásként megtekinthettük egy pihés-fehér néhány hetes bagolyfióka, név szerint Gombóc élete első fellépését, történetesen az ebédlőasztalunkon. Fogadott apukája elárulta, hogy otthon az ágy alól ennél gonoszabbul kukucskál ki a vadászatot gyakorolván egy labdával.
Azért annyira mégsem volt megszeppenve, hogy ne üdvözöljön: kedvesen kinyújtóztatta jobb szárnyacskáját.
A másik személyes élményem egy pici faház volt az erdő szélén, a klasszikus fából épült hétvégi ház. Volt időm közelebbről is szemügyre venni: a gyerekek is odajöttek velem megnézni.
Elnéztem azt a szép kis háromszöget, és szinte láttam magam egy ilyen házban.
Azt gondolom, elégedett lennék egy erdei ,vagy tanyasi otthonnal, meg tudnám élni az egyszerűséget, a harmóniát, a természettel való összhangot és a szabadságot.
Talán passzív-házat építenék, például Earthshipet, vagy valami organikus kis csodát.
A konkrét tervekig nem jutottam, de éreztem, hogy egy mély és valódi szükségleteim érintődtek meg azt a házat szemlélve, és, hogy ha a vadász számára ez valóság, számomra is reális lehet.
Ezek is mi voltunk, de egy fokkal mélyebben, őszintébben, és szabadabban láthattunk mindenkit, szerepeinket picit elengedve, vagy akár teljesen levetve.
Amiként a híres tábori történetek, talán ez is egy lesz azok közül, amit agg fejjel is szívesen idézünk fel: éltünk egyszerűségben együtt, iskolafalakon kívül is megismerve egymásban az embert. Az embert, akinek hiányzik a mamája, aki dühödten kiabál, aki összedobja a sajátjából a fagyipénzt annak, aki elveszítette az övét, és azt is, aki fülig sárosan kutat békát a patakban.
Ha visszagondolok erre a néhány napra, hála, meghatottság és derű van bennem, mert megéltem a kapcsolódást önmagamhoz, a kollégáimhoz és a gyerekekhez, ebben a három napban háromezerszer jobban, mint év közben, és ez már önmagában érdemelne egy bejegyzést. Ezen kívül megéltem a spontaneitást, a szabadságot, a mozgást, az aktivitást, az őszinteséget, a játékosságot, a kalandot.
Lehetne az iskola minden nap erdőben, de legalábbis az élethez kapcsolva, mint az Ecotópiában.
Akkor már bizonyosan meg tudnám élni a hitelességet a szakmámban.
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: