Európa zöld szíve

Ezen a nyáron a barátaimmal Szlovéniában töltöttünk néhány napot.

Igazi hegyek között, amikre mindig is az önmegvalósítás és a szabadság szimbólumaként tekintettem.

Megpróbálom leírni mit éltem meg.
Csendet.  Békét. Integritást. Alázatot. Hálát. Gyászt. Döbbenetet. Bizonytalanságot. Félelmet.
Ott a mélység felett döbbentem rá milyen kicsi a veszély, és milyen magasságokba juthatunk el, ha nem a szakadékra, hanem a szépségre koncentrálunk.

Ahová mi fújtatva kaptattunk fel, oda kényelmes tempóban gyerekek kapaszkodtak, sőt lefelé jövet egy férfit láttuk kisbabával a hátán , azzal a könnyedséggel, amivel mi a Dunára ugrunk le bográcsozni.

A leghajmeresztőbb élményben mégis akkor volt részünk, amikor a Čadrg nevű  ökofalut látogattunk meg, fel a szerpentineken. Hátborzongató mélységekre tekintettünk ki az ablakon, miközben a harminccal való haladás is száguldásnak tetszett.

Lefelé menet szembejött egy feltehetően helyi lakos egy terepjáróval. Mivel neki volt elsőbbsége, megkíséreltünk felfelé visszatolatni, de csak lefulladni sikerült, azt viszont igen hamar. Ekkor a helyi letolatott a szakadék peremére, hogy elférjünk mellette, miközben maroktelefonját az egyik kezében tartva cseverészett, és még egy bájos-bátorító mosolyt is villantott felénk miközben leesett állal elhaladtunk mellette.

Ezen azóta is gyakran elgondolkodom.
 Mi is lehetnénk ő, ha épp ott élnénk. Mi is élhetnénk ott, ha úgy döntenénk. Elindulhatunk már holnap, ha valóban elindulunk.

A módszer nem bonyolult.

Együtt lenni az érzéssel, elmerülni benne.

Rátalálni a szükségletre.

Felelősséget vállalni a szükségletért.

Ez a ciklus olykor hónapokig tart, de időnként percek alatt lezajlik.

A döntés olyan kulcs, ami szinte bármilyen zárat kinyit.
Számomra ennek a gyakorlata volt Szlovénia. Nemet mondani a félelmeimre, a talán nem is létező elvárásokra, és igent mondani önmagamra. Azóta is gyakorlom.

“Ha az örömöd attól függ, hogy valaki mit tesz, illetve mit nem tesz; akkor csapdába estél, mert azt nem tudod irányítani, hogy mások mit gondoljanak vagy tegyenek. De ha felfedezed, hogy az örömöd senki mástól nem függ, csak magadtól, akkor felfedezed a legnagyobb szabadságot, ami lehetséges, és ami még legvadabb álmaidat is felülmúlja. A boldogságod attól függ, hogy TE minek tulajdonítasz jelentőséget.”
Jerry Hicks

Senkinek nem lehet akkora hatalma felettünk, hogy megakadályozzon minket a szabad döntésben (az extrém helyzeteket most hagyjuk ki) .  
Mi húzzuk magunkra a takarót, mi nem nyitjuk ki a szánkat, és mi törünk ki gyilkos haraggal a szemünkben olyasvalakit vádolva, aki nem is kért tőlünk semmit.
Mi követjük el az erőszakot önmagunkon, amikor újra és újra nemet mondunk a saját szükségletünkre, és helyette valaki más jólétéért vállalunk felelősséget.

Sőt, kétségbeesésünkben akár Anyu és Apu helyére ültetünk szívünkben egy olyan személyt, aki talán nem is kívánta ezt a szerepet, akit elborzaszt ez a szűkös vörös kis barlang, talán sosem járt még hasonló helyen.
Aki pedig nem tud mit kezdeni ott magával, kínjában, bezártságában talán törni-zúzni kezd.
Lehet egyáltalán hibáztatni?

Sokszor kapom oda a fejem egy kritikus megjegyzésre. De túl is tudok jutni a másikkal empatizálva egy egómat sértő megjegyzésen. Nem életbevágó, hogy meggyőzzem az igazamról, a hasznosságomról. Nem minden találkozás vizsga, nem kapunk mindenre jegyet.
Ez pedig csak akkor sikerülhet, amikor nem visszajelzésekből és szeretetmorzsákból kaparom össze az adagomat. Én találom meg az utakat, ahol igazán meg is tudom élni a szükségleteimet. Hogy a legfontosabbakat említsem: kapcsolódást, megértést, őszinteséget, valahová tartozást, az élet szolgálatát. Mindezt az EMK gyakorlása közben.

Egyre több visszajelzést kapok hiteles személyektől, akikben bízhatok, és egyre inkább megbízom a saját érzéseimben is.
Fel tudom mérni, ki az, aki a kritikával segítségemre van, és ki az, aki nem rólam, hanem saját kétségeiről beszél.
A bíránkat is mi választjuk.
És nem, nem a bólogató kutyáknak kell hinni. Nem csak arra kell hallgatni, aki szépeket mond rólunk.

De különbség van építő és romboló kritika mögött. A különbséget a másik szándéka jelenti. Bosszút akar-e állni rajtam, vagy próbál úgy fogalmazni, hogy meg is tudjam hallani? Van abban valami, amit mond, csak nehezemre esik meghallani, vagy semmi konstruktív szándék nincs mögötte?

Az önmagammal való kapcsolatom, és az önmagam iránti bizalmam nem csak megvéd az ártó szándéktól, de segít egyenesen áttranszformálni azt: a látszólag agresszív szándék is vagy segélykiáltás, de mindenképp egy kielégítetlen szükségletből táplálkozik.
A békém megőrzésének feltétele, hogy az adott nap adott percében bizonyos szükségleteim ki legyenek elégítve.
Nálam a kontroll, de nálam a felelősség is.
Ha mégis kevés jutott valamiből, világos, hogy nem a szomszéd lesz a hibás.
Sokszor nemet kell mondani először, hogy igent mondhassak valami másra.

Másoknak könnyebben jött babával a hátukon, mint nekem a félelmeimmel, de érzem, hogy végre saját úton járok.
Ahol a hatalmas hegyek nem bezárnak, hanem védelmeznek és gyönyörködtetnek.

A kapcsolódás örök. Egyetlen szükségletünk sem köthető egy másik emberhez.
Az egyetlen személy, aki nélkül nem élhetek, én vagyok.