“Sokmindennek neveztek már életemben. Volt közöttük pozitív és nem túl pozitív. És sosem tanultam semmit abból, ha valaki megmondta, mi vagyok. Azt gondolom, semmi információt nem hordoz, ha megmondják milyen vagy. Annál nagyobb veszélyt hordoz: el is hiheted. És ugyanolyan veszélyes azt hinni, hogy okos vagy, mint azt, hogy buta. Mindkettő lealacsonyít egy dologgá. Sokkal többek vagyunk ennél is, annál is.” / Marshall Rosenberg/
Az idézet az erőszakmentes kommunikáció atyjától, Marshall Rosenbergtől származik.
Sokáig nem értettem mit értenek az alatt, hogy megtalálni önmagad, rálelni a küldetésedre… Persze, tudom. Legyek önmagam, sőt, ha már ott vagyok, ismerjem is meg magam.
Süket dumának tartottam ezeket a gondolatokat. Persze nem is csoda, figyelembe véve, hogy azok a témák, amik akár a médiában, akár a mindennapjainkban napirenden vannak elég távol vannak az élettől, vagy legalábbis attól amit én életnek nevezek.
Mindig is éreztem valami felháborodást, feszültséget és elégedetlenséget az emberek közti kapcsolat hiánya, a társadalom fojtogató idegensége miatt.
- Miért pusztítjuk el a Földet a mérhetetlen szennyezéssel?
- Ki engedte meg, hogy a kommunális hulladékba dobjuk a nejlonszatyrot?
- Miért eszik kevesebb húst, akinek fontos a környezetvédelem?
- Miért nem figyelünk egymásra?
- Miért háborúzunk?
- Miért hagyjuk, hogy milliók éhezzenek?
- Miért akarunk mindig többet és többet?
- Miért vesszük magától értetődőnek, hogy a nő végzi a házimunkát?
- Miért érezzük magunkat többnek attól, ha a másikat rossz színben tüntetjük fel?
- Egyáltalán mi ez az egész, és mi a célja voltaképpen?
Azóta persze még több kérdés született, amik egyre messzebbre és messzebbre sodortak, és a válaszok is körvonalazódnak, legalábbis az irány.
Tiszta kommunikáció és a tudatosság. Nem felcimkézni és fiókba rakni az embereket (és önmagamat sem), hanem megélni a változást, a fejlődést, a kapcsolat dinamikáját.
Ezek az irányok, amik felé kudarcokon át haladok, és igen gyakran megélem őket.
Több mint egy éve találkoztam az erőszakmentes kommunikációval, és rögtön tudtam, hogy ha meg is rekedtem, ha lassan evickélek is ki a saját piszkomból, ha nem is lelem a helyem ebben a világban, de ez legalább végre valóban én vagyok.
Nem azért, mert az utamba akadt valami, amit követhetek. Sokkal inkább, mert rátaláltam arra a világnézetre ami mindig is a részem volt, ami felé öntudatlanul is haladtam.
Több mint egy évvel ezelőtt részt vettem egy mélyökológiai műhelyen, ahol Joanna Macy módszereivel dolgoztunk. Meg is tapasztaltuk, hogy milyen fontos, hogy az aktivisták, akik látszólag reménytelen célokért küzdenek (ld. környezetvédelem), hogyan tudnak lelkesek maradni, de legfőképpen hogyan lehet feldolgozni ezt a rengeteg fájdalmat, csalódottságot, ürességet, amit megélnek.
Az emberek kinevetnek, legyintelek, leszólnak, nekik fontos dolguk van, nem érnem rá műanyag kanalakkal bíbelődni.
Bár szélmalomharcnak tűnik ez a küzdelem, de az élmények megosztása egy sorstárssal, akivel képesek vagyunk rezonálni, hihetetlen inspirációt tud adni, és vigasztaló az a tudat is, hogy nem vagyunk egyedül, hogy lassan meglesz az a kritikus tömeg, aminek a szava már elég fülsértő lesz ahhoz, hogy ne lehessen figyelmen kívül hagyni. Az apró lépés is fontos lépés, és ha képesek vagyunk erre fókuszálni, az energiánk is pozitív irányba áramlik.
Ez a sok látszólag különálló kérdés egyetlen egész része, amiként mi emberek is. Igyekszem nem szem elől téveszteni az irányt, és nem elveszni a résztémák útvesztőjében. Terveim szerint mesélek még az Erőszakmentes kommunikációról. Arról, hogyan gyakorlom a barátaimmal. A kudarcokról és a sikerekről. Hogy mire jó és mire nem.
A kapcsolódás, az empátia gyógyít. Segít megélni a gyászt, a fájdalmat, de megsokszorozza az életörömöt is.
Az érzelmeink megélése elengedhetetlen, tapasztalatom szerint emberségünk alapja. Mégis rengetegen félreértik, elnyomják, szégyellik, gondolattá transzformálják az érzéseiket.
Ez az egyik fontos dolog, amit megtanultam. Éreznünk kell, ha kapcsolódni akarunk az élethez, a szükségleteinkhez. A sötét kétségbeesést éppúgy meg kell élni, mint a könnyed derűt és a felhőtlen boldogságot. A szükségleteken keresztül pedig kapcsolódhatunk önmagunkhoz és másokhoz is
Folyt. köv.
Kommentek